József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
József Attila: Áldott légy, jó Magyarország!
Te voltál áldott menedékünk Mikor ránk zúdult száz baj és gonosz És most szívünk hálára békül Ma felköszönt az elfáradt orosz: Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!
Szegény, kifosztott Hungária Magadhoz vettél árva gyermeket S jóságodért nem adhatunk mást Csak forró, hálás, áldó sziveket: Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!
József Attila: Pogányos hitvallás magyarul
Hol vagy erős pogány sereg, Hős Vata, bálványos berek? Hol alszol bátor Bocskay? Kossuth dicső csapatjai?!
A bősz magyar vér nem buzog? Mint gyáva, hitvány koldusok Könyörgünk már az életér'? Hadúr öszvérként mendegél?
Ó nem, ilyet ne higgyetek - Hadúr itt van közöttetek, Hadúr a roppant Őspogány Üget sötétpej vadlován.
Szegődjünk hát nyomába mi A gyávaságot irtani, Álljuk helyünket emberül - Ki kűzd megél, más elmerül. Megáll Isten meg a világ, Gyönyörrel bámul ily csudát, Hogy vasököllel ha akar, Szabad s egész lesz a magyar.
József Attila: Bús magyar éneke
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
József Attila: A Szent Jobb ünnepén
Keresztények, ti hajtsatok fejet - A mai nap az örökéltü Szent Jobb Malasztja száll s a hívő lelkeket Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb
Lesz élni majd, ha bús fejünk felett Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb - Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.
De ti, pogány ősöknek vérei Nagy daccal mégse szálljatok Neki - E kéz apáinkat halomra ölte
S Hadúr e népet akkortól veri, Mikor hitének gyáva lett örökre, Mikor e kéz erős hitünk kiölte.
Wass Albert: Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek, és nincs ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska is rágja le vetését, ha vakond túrja is gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend, s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak. A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa, s a vérző csonkból virradó tavaszon, Újra erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedéknek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők, és kiássák a fundamentumot, s az erkölcs ősi hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem habarccsal és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szentelt vízzel és búzakenyérrel, és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentum Istentől való, és IstentőI való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kő marad, a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak, kik megtagadják ma nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor barátjok leszek, és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk, és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad...
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz, és annak kinek kezéhez vércsöppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fenn a magas ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok, s a víz szalad, és csak a kő marad, a kő marad...
Maradnak igazak és jók, a tiszták és békességesek, erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát, s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat, mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad.
Wass Albert: Előhang
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
Wass Albert: A láthatatlan lobogó
Konok hűséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom, de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem: nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és őrült örömmel! És mentem, mindeneken által, íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta. Mögöttem ég a poklok pokla. Előttem vad sziklák merednek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, ha görcsben is. még ha utolsó is vagyok kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom!
Wass Albert: Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár, harácsolta török, uralkodott fölötte osztrák, lopta oláh, rabolta cseh. Minden szomszédja irigyelte mégis, mert keserű sorsa istenfélő nemzetté kovácsolta. Becsület, tisztesség, emberszeretet példaképe volt egy céda Európa közepén!Mivé lett most? Koldussá vált felszabadult honában, züllött idegen eszmék napszámosa! Megtagadva dicső őseit, idegen rongyokba öltözve árulja magát minden utcasarkon dollárért, frankért, márkáért, amit idegen gazdái odalöknek neki! Hát magyar földön már nem maradt magyar ki ráncba szedné ezt az ősi portán tobzódó sok-száz idegent? Ébredj magyar! Termőfölded másoknak terem! Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új történelem!
Wass Albert: Ki a magyar?
Ki a magyar hát, cimbora? Te, vagy én? Vagy a harmadik? Nosza döntsük el szaporán, míg el nem süllyed a ladik! Ragadjunk hát lapátot, csákányt, evezőt! Ebura fakó! Így csináljuk már ezer éve, ez hát nekünk való! Aztán , ha majd holt tetemünket kiveti a víz a partra: magyar leszel Te is, én is, a harmadik is, mind, mind, kit halva, bevert fejjel, némán, gyászban fektethetünk a ravatalra.
Wass Albert: Magyar cirkusz
Cirkuszról álmodtam az éjszaka. Emberek, az álom szörnyű volt! Még le sem ment a nap egészen s már följött véresen a hold! Indulót kürtölt frakkosan a Halál! Körben a világ valamennyi népe megtöltötte a páholysorokat s minden szem az arénát nézte. Ott gyilkolták egymást a magyarok, Torz jelmezekben részegen! Szemükben láz, kezükben kés s csorgott a vér a késeken...! Mindenki küzdött ott mindenki ellen és ezer bohóc röhögött! A világ jelszavakat ordított és fogadásokat kötött: Én arra a vörösre fogadok! Enyém a zöldinges legény! Szorítsd, te Árpád-címeres! A gatyás paraszt az enyém! S a magyarok csak ölték egymást. Tombolt a halál-zenekar. S Európa cirkusz-porondján fogyott, fogyott a magyar. Aztán a végin egy maradt csak. Ezer sebéből folyt a vére. Bámult fáradtan, eszelősen a véráztatta csatatérre. A nézők elszámolták a fogadásokat. Aki vesztes volt, fizetett. Nehányan már ásítottak is. Aztán mindenki hazament. Pár kapzsi suhanc még összeszedte az elesettek rongyait. Aztán már csak a hold bámulta borzadt szemével, vörösen az új magyar Kaint.
Wass Albert: Erdélyi hitvallás
Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben, és hiszem azt, hogy igazságos vagy, bár emberi elmémmel megérteni nem tudom igazságodnak szörnyű módszerét. Hiszek jóságodban is, bár szemem csak gonoszat lát, amikor Erdély felé tekint.
Mint Szent Fiadat hajdani időben, ma népemet feszítik keresztre az istenkáromló gonoszak. Júdások árulják el naponta, rongyain martalócok osztozkodnak, s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak másfelé, hogy kínjait ne lássák.
Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa és hitem kívánsága szerint, de szeretem a népemet is, Uram, szegény elesett erdélyi magyar népemet, s bocsáss meg nekem, Uram, ha népem felé ma hangosabb, fájóbb, lelkesebb és türelmetlenebb bennem ez a szeretet talán, mint Tefeléd.
De lám, Te hatalmas vagy, uram, mindeneknél hatalmasabb, míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen és mezítelenül fetrengnek a világod porában, mindenkitől elhagyottan, s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van az én szeretetemre, mint Teneked, ki Minden Világok Ura vagy.
Azt is tudom, Uram, hogy minden ember egyforma Teelőtted, bármilyen nyelven imádkozzon is, vagy káromoljon. Bevallom azonban, hogy az én szívemben elfogultság lakozik, és ma csak az testvérem nekem ezen a földön, aki magyar, s ez mindaddig így lészen, míg a magyar a világmindenség legtestvértelenebb népe, míg minden csizma a magyart rúgja, mindenki a magyart tapossa, addig, Uram, bocsásd meg bűnömet, más testvérem nekem nem lehet ezen a földön!
Én kell pótoljam azt, amit mások megtagadnak tőle. Kiknek szemét kiszúrták, azoknak én adok szemet. Kiknek kezét béklyóba kötözték, azoknak én adok kezet. Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak, azok helyett ma én vagyok a hörgés, a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság, ez ma mind én vagyok!
Köszönöm, Uram, hogy kimentettél a pokolból és szabad földre irányítottad tévelygő lábamat. Köszönöm jóságodat, köszönöm. Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban csak akkor hallasz éntőlem, Uram, amikor rab népemen megkönyörülsz s Erdély földjére, magyarok földjére rámosolygod szabadságod fölkelő napjának áldásos fényét.
Legyen meg a Te akaratod, Uram. De alázatos szívvel megkérlek nagyon: legyen már egyszer a Te akaratod jó a magyarnak, áldás, békesség, szabadság, öröm! S legyen már végre egyszer valóban Tied az ország, s ne a gonoszaké, Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké, mert bizony, Uram, mindaddig, amíg ez meg nem történik, nehéz lesz elhinnünk, hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké.. Ámen
Petőfi Sándor: A Magyarok Istene
Félre, kislelkűek, akik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.
Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvízen által a nap képe, Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, amidőn már elértük a révet, Az utósó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, Mert káromlás, róla ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet Ily gunyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte ő; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség És boldogság lészen a te életed... Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet!
Petőfi Sándor: Magyar vagyok
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Petőfi Sándor: Már minékünk ellenségünk...
Már minékünk ellenségünk Egész világ, látom én; Szegény magyar, be magad vagy Ezen a föld kerekén!
Akivel mi megosztottuk Asztalunknak ételét, Ruháinkat, hajlékunkat: Éhenkórász volt elég.
Aki hozzánk jőne mostan Bajainkat osztani, Aki velünk kezet fogna: Nincs barát, nincs atyafi.
No de semmi, jó az isten, Ugy lesz, ahogy lenni kell: Hagyjanak el! csak magunkat Mi magunk ne hagyjuk el.
És mi nem hagyjuk magunkat, Míg lesz egy kéz és egy kard; Fogadom azt, hogy megbánja, Aki bántja a magyart!
Hosszu a mi türelmünk, de Ha egyszer kifakadunk, Akkor aztán hosszu ám és Rettentő a haragunk.
Tudhatják az ellenségink, Mint viselünk háborut, Ha pedig már elfeledték, Jól van, majd eszökbe jut.
Úgy elütjük-verjük őket, Ha türelmünk megszakad, Hogy magunk is megsajnáljuk Szegény nyomorultakat!
Petőfi Sándor: Meddig alszol még, hazám?
Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt, Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejesköcsögöd körűl Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám? Íme vincelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pincédet.
Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda- Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám, Még rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám, Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a másvilágon!
Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk...
Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz. Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba' lesz.
Ugy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag, lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, aki A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szivem, ha Végigtekintek rajtatok!...
Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni féluton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc!
Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német...
Mit nem beszél az a német, Az istennyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki, Ha a nyelved öltöd is ki, Ha meggebedsz is beléje, Ebugatta himpellére!...
Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj minekünk, Háborút küld a magyarra, Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!... Hadat nekünk ők izennek, Kik egy nyúlra heten mennek.
Lassan, német, húzd meg magad, Könnyen emberedre akadsz; Ha el nem férsz a bőrödbe', Majd kihúzunk mi belőle!
Itt voltatok csókolózni, Mostan jöttök hadakozni? Jól van hát, jól van, jőjetek, Majd elválik, ki bánja meg.
Azt a jó tanácsot adom, Jőjetek nagy falábakon, Hogy hosszúkat léphessetek, Mert megkergetünk bennetek.
Fegyverre nem is méltatunk, Mint a kutyát, kibotozunk, Úgy kiverünk, jobban se kell, Még a pipánk sem alszik el!
Petőfi Sándor: Hazaértem...
Hazaértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe; Mely sokáig félretéve Hallgatott, most ujra zendül.
Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt verem, hogy ujjaimtól A húr, s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon!
Messze jártam, sokat láttam... Sokat? oh nem! mindig egyet. Azt, hogy a hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet.
Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak, vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis címért, egy ebédért - Jó éjszakát ily nemzetnek!
Elmegyünk a másvilágra, S nem a magasról esünk le, Mint madár, melyet lelőnek Közeléből a felhőnek, S onnan hull a mély tengerbe.
A pornak vagyunk lakói, Az alacsony úti-pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg, csúszunk-mászunk, Mint a férget, eltipornak.
Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek, S kik hazájok pusztulását, Nemzetök végvonaglását Nem nézhetik egykedvűleg! |