Ismerős Arcok : Az utolsó magyar

Bürokraták és pénzemberek irányítanak minket
Hazug szólamok, ígéretek tartják alul a szintet
Utat keresve, tapogatózva, egymásra lépve élünk
Megnyomorítva, mindent feladva, szánalmas lesz a végünk

Refr.:

Századok bűnét üvöltöm magamból
De nem tudom ki hallja, a világ csak röhög rajta
A napot nem látom már lassan a falaktól
És egyre gyengül a hangom, szavam a porba hull

A múltunkat nem ismerhetjük, hisz tanulhatnánk belőle
A vágyainkat megvakítják, hogy ne nézhessünk előre
Testvéreink eltaszítva, a falakon kívül állnak
Anyjuk nélkül szebb jövőt, reményt hiába várnak

Refr.

Ha évek múltán erre jársz majd, tiszta lelkű vándor
S meglátod, hogy mi maradt itt e gyönyörű, szép hazából
Vidd el a hírt a nagyvilágnak, hogy minket már nem zavar
Jöhet bárki, hisz elpusztult az utolsó magyar.

Látod, igazam lett, én mindig ettől féltem
Hogy közénk áll valami, talán fontosabb
Pedig én igazán kiszámíthatóan éltem
S közülünk mindig te voltál az okosabb

Tudod jól, nekem a szívem gondolkodik
És amit ő gondol, azt muszáj megtennem
De szólhattál volna, hogy nem tudsz már velem jönni
S ha már nem tudsz, hadd tudjam, hogy miért nem

Refr.:

Hónapok óta a híredet se hallom
Hiába ordítok, nem hallod már a hangom
Tán a hétköznapok fogságába estél
Bár segíthetnék rajtad, drága testvér

Olyan csendben maradtál el, hogy észre sem vettem
Csak a hiányod lett egyre égetőbb
És tudom, mit gondolsz - hagyjam már végre abba -
De hadd mondjak pár dolgot még előbb

Bizony, nem így képzeltem még néhány éve
Megint egy dolog, amit valahogy nem értek
Igaz, nem biztos, hogy mindent értenem kéne
Hát úgy teszek, mintha hinném, mit beszélnek

Refr.:

Hogy annyi a dolgod, hogy ki sem látszol belőle
A munka, a kocsi, a pénz s még az asszony is
De úgy érzem, olyan nagyon nem is bánod
S ha így van, hát én bánom helyetted is

Persze, lesz még úgy, hogy együtt ülünk mi ketten
Pár üveg borral, egy csendes délután
S nem kell többé gondolnunk sem arra,
Hogy a barátunk már nem a barátunk talán

Előhang:
Atilla király országából nem kell már tovább hajtani a gulyát.
Ott a legelők dúsak, a víz édes, és a fák odvából méz pereg. …

A dal szövege:
Hogy gondolhattad azt, hogy véletlen,
Hogy éppen most, s hogy épp ide születtem
Hogy azon a nyelven beszélek, amin Petőfi Sándor írt,
S hogy úgy érzem, az én dolgom hozni most a hírt

Túl vagyok már azon, hogy mindent elhiggyek,
Amit a TV-ből vigyorgó alakok beszélnek
Ahol az igazság, és az adott szó már nem érdekel senkit
De engem az apám úgy tanított, hogy becsület nélkül az ember nem ér semmit

Megoldást, sajnos mást, én se látok
Nem számít, amit elvárnak
Az, amit érzek, az vagyok én
A kisfiamért, a szerelmemért
A nagy szavakra, tudod, nem áll rá a tollam, talán sejted is, hogy miért
Csak oda kell állnom, ahova kell, a barátomért, azért aki ért

Nem tudni dolgokról, az nem érdem
Nem válasz semmire, az, hogy nem értem
Harminc éve bámulom, ahogy mellettem mennek a dolgok
Nem figyel rám senki, és nem sok mindenkit érdekel, amit mondok

Magyarnak lenni, egészen mást jelent
A saját hazánkban látni a végtelent
A dombtetőn állva érezni, és tudni, hogy ki is vagyok
Mikor a sólymokat nézem,
Ahogy az otthonunk fölött köröket írnak az égen

Mennyi elfojtott érzés, mennyi türelem kéne még?
Mennyi elpazarolt érték volna elég?
Mennyi kárba veszett tehetség tunik el nyomtalan,
S meddig érzem még, hogy sötét fölöttem az ég?

Hogyan kéne úgy menekülni, hogy a huségem is megmarad,
Csak olyan dolgokról írni, amirol szabad?
Hogy ne kelljen úgy éreznem, -megint egy baráttal kevesebb-
S ez a keseru íz, mi a legtovább itt ragad.

Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé,
S elindulhatunk egymás felé!
Építsünk hidat, ha nem megy másképp hát így kezdjük el,
Míg magyar szóra magyar szó felel!

Mondd csak, nyugodtan átaludni csaknem száz évet, hogy lehet?
Hogy nem üvölt benned a lelkiismeret?
Mert én szégyent érzek már attól, hogy mást én sem teszek,
Mint, hogy írom a dalt és éneklem neked.

Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak
S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak
Nincs oly erő, mely útjába állhatna már hótiszta szavaknak
S nem engedi, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak

Arra indulj, hol az igen csak igent jelent és hihetsz az embernek
Súlya igazán az adott szónak van s nincs helye "lehet"-nek
Arra indulj, hol a zászlót még tisztelik, s hogy a haza mit jelent
Nem kellett tanulni soha, csak tudják és érzik a szívükben itt bent

Most, hogy megjöttem, utam végén itthon vagyok és nézem a hegyeket
A partjára ülök, s a jéghideg Küküllőben hűtöm az üveget
A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek, hallom a szavukat
"-Isten hozott, testvér!" - súgják, és lassan meghajtják magukat

S most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok
Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok
Nyolcvanhárom éve, az eső a könny az arcomon
Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd tavaszon

Én már éreztem a cukrot is keserűnek
És már délelőtt láttam a délutánt
És sírtam majdnem minden vidám filmen
S az álmaimtól féltem az éjszakát

Ha tehettem, csak befelé ordítottam
Mert kifelé muszáj mosolyogni
De én szomorúbb vagyok bárkinél a földön
A fiam nélkül nem vagyok már senki

És föl kellett állnom akkor is, ha nem ment
Mert ahol én voltam, onnan már nem lehet
Úgy gondoltam, a fájdalom majd múlik
S hogy elhiggyem, csak pár üveg kellett

De hallgass most, figyelj rám, barátom
Töltsd ki még, mi az üvegben maradt
Miért ne legyen könnyebb az a néhány óra
Ami még a napból itt ragadt

Persze, nem jó folyton csak menekülni
De megállni még egyedül nem merek
Segítség kéne, ugyanúgy, mint régen
Mikor fiatal voltam, vagy egészen kis gyerek

Mert hidd el, jó úgy a földön aludni
Hogy a fejem alá anyám karját álmodom
Jó apámmal gyönyörű borokat inni
És szomorkodni a régi dolgokon

Éjjel indultam, a hold se lát
Szép mezők alján, erdőkön át
Csendben lopakodva, ha sötét az ég
Nem látja senki sem, a szívemben mi ég
Társam a szégyen, menekülök
Jaj, meddig még!
Az eső csak kopog, hallgatom
Mint a könnyem, úgy folyik az arcomon
S a tolvaj hold röhög, lopja az álmaimat
Tud mindent és néz, rám zuhan az ég
Társam a szégyen, menekülök
Jaj, meddig még!
Eltűnni kevés, az nem elég
Az emlék mögöttem, a sarkamban ég
És idegenben élek, örökös másodikként
Nincsen már istenem, nincs nyelvem, se zeném
Mert szülőhazám nélkül többé már senki
Nem vagyok én.

Erdélybe akarok menni, a testvéreinkkel lenni
Ahhoz a folyton leomló várhoz, amit egy asszony halála átkoz
A vágy akkor talált rám, mikor a legjobban kellett,
Mikor már idegenként ültem a barátaim mellett
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e, hanem hogy mikor indulunk
Erdélybe

Erdélybe akarok menni, a szilvafák alá ülni
Elveszni a zenében, ahogy a hegedu sír a szélben
A közöny börtönébol a szabadulásodat várom
S az már itt van a levegoben, olyan közel, hogy szinte látom
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e, hanem hogy mikor indulunk

Erdélyben - tudod mindenem átalakul
Erdélyben - még a régi is teljesen új
Erdélyben - ha feszül az íjon a húr
Csillagos éjen most is Csaba királyfi az úr
Erdélyben - lassabban jár az ido
Erdélyben - a magyar szó drágako
Erdélyben - ott van igazán értelme
A kérdésnek: miért is maradjunk életben

Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni,
Hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán.
Hisz, amirol nem mondunk le, az mindig a miénk marad:
Kolozsvár, Pozsony, Zenta, Munkács, Udvarhely, Arad
Mert hát, MAGYAROK LEHETÜNK EGYENKÉNT,
DE LEHETNÉNK EGYEK MIND,
MAGYARKÉNT!

Mikor nem látsz már színeket
Fáradtan induló reggelen
Hidd el, hogy én is érzem
S nekem te nem vagy idegen

Mikor nem látod már a célt
S tán a hited sem töretlen
Húzódj csak félre, és úgy gondold végig
Mitől jó élni és mitől nem

Refr.:

Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?

Mikor győztesként veszítesz
S a "miért" könnyeit látom a szemedben
A válasz itt van, csak nem vetted észre
Vénülő fákban s porladó kövekben

Magad választod a nehezebb sorsot
És megbecsülöd az őszinte szót
Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni
És felismered a rosszat s a jót.

Főhajtásul az '56-os hősöknek.

Alig kóstolhattam, mégis nagyon jóízű volt
- Győzelem és a szabad élet - minden erről szólt
Nem kell néznem anyám arcát
Apám rég feladott harcát
Öröm lesz a szívekben már végre

Aztán hajnal négykor, furcsa hang a rakpart felől
Az álom még bírja, húzna vissza, de az agyam már vacog elöl
Az nem lehet, hogy apám sír
Szeme, mint a nyitott sír
Magyarország sikolya száll a szélbe'

Refr.:

Hogy lehessen még magyar haza
És hogy soha ne vesszen el
Írd a falra, hogy "ruszkik haza"
És tedd, amit tenned kell
Ha veszítünk, még vagy negyven évig
Esélyünk sem lesz
Ne azt kérdezd, hogy honnan tudom
Csak higgy nekem, ha szeretsz

Csendben osontam ki, tudtam jól, hogy nem mehetek
Nem vagyok hős, csak magyarul élek, erről meg nem tehetek
A Széna téren a halált néztem
A Corvin közben nagyon féltem
És emlékszem az utcákon folyó vérre

A cella mélyén, a nemlét szélén, arra gondolok
Tudják-e majd, hogy ki voltam én, ha holnap majd meghalok
Azután hogy fejbe lőnek
Szöges dróttal összekötnek
- Jobban félnek tőlem így, mint élve

Refr.:

Tesz-e valaki bármit, hogy ne takarja szenny a nevünk
Lefogják-e tisztességgel földbe vakult szemünk
Lesz-e olyan, ki érti
Most azért lehet itt élni
Mert mi felemeltük a lyukas zászlót az égre.

Tényleg csak engem zavar
Hogy bármerre indulok
Északnak, nyugatnak, délnek
Vagy keletnek fordulok
Által a "gúnyhatáron"
Ugyanúgy otthon vagyok
Csak halkabban kéne mondjam
Nehogy meghallják "azok"

Kiknek a lelki nyugalma fontos
- mert érzékenyek ám nagyon!
Azt mondják, tartsam a pofám
Jobb lesz, ha annyiban hagyom
De hogyan lehetne hagyni
Hogy magyar ne magyarként éljen?!
Te, ott a Kárpátok alján
Bácskába' lenn, vagy épp Felvidéken

Erdélyben, Küküllő partján
Vagy ahol csak magyarok élnek
Együtt vagyunk a bajban
Hát együtt szóljunk a szélnek
Hogy gyűjtsön erőt tavaszra
S ki nem ide való, azt mindet
Söpörje ki e hazából
Ne hagyjon mást itt, csak minket!

Hallgass rám Duna völgyei
Én őriztem neked
Évszázadok során át
A magyar szellemet
Mikor török, labanc széttépett, megtiport
Voltam menedék akkor

Most add vissza a kölcsönt
És óvjad meg nekem
Tisztán zengő szavam
És minden gyermekem
Ki tépett, rogyott, felégett mezőn, árkon át
Hozzád fut megmenteni a jövő zálogát

Hallod tetsvér, idézlek
Segíts a szenvendőn
Adj házat, álmot
S őrízedd amíg időn,
Míg tán emberöltőn, hozzám majd hazatérhet
Hallod Gyula úr lánya, Sarolt üzeni néked

És ama tizenhárom
Az aradi mezőről
Bethlen úr, s Mátyás szobra
Kolozsvár főteréről
És Gábor Áron, s a vándor Kőrösi Csoma
S a segesvári rögből, ki meg nem tért soha

A fák, a szél, a víz is
Mind, mind üzeni néked
Segítsd, őrizd népem,
S ne kérdezd, hogy meddig...
Én sem kérdeztelek.